3. Fejezet
Reggel nyolc előtt
ébredtem. Mitch még aludt: hason fekve horpasztott, kispárnával a fején, szőrös
lábfeje kilógott az összegubancolódott takaró alól. Csendben néztem, és azon
tűnődtem, felébresszem-e. Emlékeztem, mit mondott Luke a közös étkezésről; ha
lekéssük, nem kapunk enni. A hasamra szorítottam a kezem, épp mielőtt korgott
volna egyet. Sok idő telt el a tegnap útközben bekapott szendvicsek óta.
Ráadásul nem csak hogy éhes voltam, a kíváncsiság is hajtott volna a reggeliző
asztal felé. Érdekelt, hogy pontosan mit tudott meg rólunk a lány és a kutyája.
A gyanú nem érhet fel a bizonyossággal. Lehet, hogy feltűnően rossz a
házasságunk, de akkor sem ismer
minket. Nem mondhatnak le rólam csak így, még azelőtt, hogy láttak volna
küzdeni.
Magam
is meglepődtem hirtelen támadt makacsságomon, azon, hogy meg akarom mutatni. Hazudtam magamnak: azt mondtam, hogy Mitch
miatt teszem, hogy őt ne hurcolják meg, és ne legyen oka mérgesnek lenni rám,
valójában azonban az erőt kerestem. Rég elhatároztam, hogy kiveszett belőlem,
és csupán olykor az álmaimban leltem meg, de most ébren voltam.
Lerúgtam
a lábamról a takarót, és felkeltem az ágyból. Visszanéztem Mitch-re – meg sem
mozdult. Odaléptem a szekrényhez, és kivettem a táskámból a nesszeszeremet. Nem
ártott megmosakodnom, mielőtt emberek közé merészkedem. Magamhoz vettem egy
törülközőt is, aztán belebújtam a köntösömbe, és óvatos léptekkel elhagytam a
szobát.
Nem
kellett messzire mennem; a fürdő épp mellettünk volt. A biztonság kedvéért
bekopogtam az ajtón, majd miután késett a válasz, benyitottam. Az aprócska
helyiség üres volt és tiszta. Gyorsan ledobáltam a ruháimat, és sietősen
megmosakodtam.
Negyedórával
később már lent álltam a fogadószobában, és a hangok után füleltem.
Evőeszközcsörgés, és vidám nevetés hallatszódott a lépcső mögötti ajtó
túloldaláról. Nyilvánvalóan arra lehetett a konyha. Kicsit még tébláboltam,
küzdöttem a szorongással, aztán lenyomtam a kilincset.
Amint
beléptem, a reggeliző asztalt körülvevő arcok mind felém fordultak. Ott volt
Luke, aki széles mosollyal üdvözölt; egy öregember szódásszemüveggel, gyanakvó
pillantással, és egy zilált külsejű srác több napos borostával, fáradt
szemekkel, és kócos hajjal. Freya ült az asztalfőn – a szeme sem rebbent, mikor
meglátott. Szégyenlős mosollyal üdvözöltem a társaságot.
‒
Jó reggelt!
Freya
csak biccentett, a bácsi eltátotta a száját, a srác vidáman intett, Luke pedig
azonnal kihúzta nekem a mellette lévő széket.
‒
Gyere, ülj le!
Szó
nélkül elfoglaltam a felkínált helyet, épp a panzió morcos vezetőjével szemben.
Freya ma nem mutatott akkora érdeklődést irántam, mint a bejelentkezésünkkor;
azzal volt elfoglalva, hogy lekvárt kenjen a pirítósára. Luke kirakott elém egy
tányért, és kitárta a karját az asztal fölött, mintha azt mondaná: vegyél, amit
akarsz. Szemügyre vettem a kínálatot – volt rántotta, apró falatokra vágott
szendvics pálcikára szúrva, paradicsommal és négyszögletű sajttal a tetején,
gofri tetszés szerinti öntettel, és kétszersült. Nehéz volt a döntés.
‒
Egyél gofrit – javasolta Luke, látva, hogy képtelen vagyok elszánni magam. –
Isteni a csoki szirup.
A
szemüveges fiú felhorkant, és megcsóválta a fejét.
‒
Ne hallgass rá! A gofri nem felnőtt embereknek való reggelire; maximum, ha
nászúton vagy. Inkább egyél a szendvicskékből.
‒
Ja, ha tízet bekap belőle, talán még jól is lakik – morogta Luke.
A
srác sértődötten felhúzta az orrát.
‒
Sok kicsi sokra megy.
‒
Aha. És ha rajtad múlna, harmatos füvet kapna reggelire – kuncogott Luke.
‒
Sosem ennék füvet – felelte felháborodottan a fiú.
‒
Ezért legelsz a hátsó kertben?
Hirtelen
csönd támadt. Érezni lehetett a feszültséget a levegőben, és egy pillanatra
komolyan aggódni kezdtem a két srác közti ellenséges viszony miatt – mígnem
kitört a nevetés. Luke és az elszánt biológus egymás hátát csapkodták, az
öregember pedig rázkódva kuncogott.
‒
Ez jó volt – motyogta. – Vicces fiatalemberek, igaz? – kérdezte felém fordulva.
Nem
tudtam, mit válaszoljak. Szokatlan volt számomra ez a hangulat; az iskolai
menzán elköltött étkezésekre emlékeztetett, mikor kamaszként egymást ugrattuk.
‒
Kér valaki kávét? – érdeklődött Freya, kis időt hagyva nekem, hogy
megbarátkozzam a helyzettel.
Mindhárom
kéz a magasba lendült, így én is felfelé nyújtottam a bögrémet. Megvártam, míg
Freya teletölti, majd vettem a kétszersültből.
‒
Egyébként a nevem Mr. Ross – mutatkozott be bal oldali asztalszomszédom.
‒
Én Jeremy vagyok – kontrázott rá a fiú. Mr. Ross lenéző pillantással illette.
‒
Mint mondtam vicces srácok, de a jó modorról keveset tudnak. Benned kit
tisztelhetünk, kisasszony?
Már
nyitottam a számat, hogy megmondjam a nevem, amikor Mitch lépett a helyiségbe.
‒
Jó reggelt, drágám – köszönt unottan, és puszit nyomott az arcomra. Végighordozta
a pillantását a vendégeken, majd miután felmérte az erőviszonyokat, odalépett
Mr. Ross-hoz, és kezet nyújtott. ‒ Mitch Harper.
Mr.
Ross kissé idegenkedve meredt a felé nyújtott jobbra, de az udvariasság
kedvéért beletörölte a tenyerét a nadrágjába, és emelt fővel fogott kezet.
‒
Edward Ross.
Mitch
mélyen az öreg szemébe nézve bólintott, aztán Jeremy-vel is megismételte a
rituálét, egyúttal le is ült mellé. Számára nem esett nehezére választani a
menüből: habozás nélkül a rántottás serpenyőért nyúlt, jó nagy adagot halmozott
a tányérjára. Belekóstolt, megrázta a fejét, és elvette a sót.
‒
Hol van a kutya? – kérdezte csak úgy félvállról.
Freya
ujjai szorosan fonták körül a kávésbögrét.
‒
Elzártam, nehogy gondot okozzon – hangsúlyából és pillantásából kitűnt, hogy
valójában a legkevésbé sem tekinti gondnak a kutyáját, és szerinte inkább a
vendég az okozó.
‒
Jó, én sem szeretném, ha le kellene lőni – felelte Mitch, és beleharapott egy
szelet kenyérbe. Majd gyorsan témát váltott. – Szóval arra gondoltam, hogy ma
elviszem túrázni az én kicsi feleségemet. Mindössze két gondom van: először is
kevés a tapasztalatom, másodszor nincs megfelelő felszerelésem. Tehát a kérdés:
lehet valahol a környéken felszerelést, illetve vezetőt bérelni?
Freya
dühödten csóválta a fejét.
‒
Ha valaki ennyire alapvető hiányosságokkal küzd, az ne menjen túrázni.
Mitch
metsző pillantással meredt rá, aztán elnevette magát.
‒
Igazad van. De hát, mit tehet az ember? Csábító a természet. Nem igaz, öregem?
– azzal oldalba bökte Jeremy-t, aki sértetten megdörzsölte az ütés nyomát.
Gyűlöltem, mikor Mitch jó pofának akar tűnni; ez rosszabb volt mindennél.
Luke megköszörülte a
torkát.
‒
Nos, nekünk van felszerelésünk, amit bérbe szoktunk adni a vendégeinknek. És
túravezetést is vállalok – olykor.
Mitch
tekintete felcsillant, míg Freyáról lerítt, hogy legszívesebben megfojtaná a
fiút, amiért felmerte ajánlani a szolgálatait.
‒
Ez nagyszerű! – lelkendezett a férjem. – Nem is kell messzire mennünk a
segítségért. Köszönjük, Luke.
Luke
vigyorgott, és vállat vont Freya felé. A lány lebiggyesztette az ajkát, majd
felkelt az asztaltól, és elkezdte összeszedni a tányérokat.
‒
Hé, én még nem végeztem! – kezdett volna tiltakozni Luke.
‒
Sietned kell, ha azt akarod, hogy még dél előtt elindulhassanak a vendégeink –
fojtotta belé a szót Freya, és olyan hévvel dobálta be a mosogatóba az
edényeket, hogy azok sértetten csörömpöltek.
A
következő pillanatban mindenki menekülőre fogta; Mr. Ross motyogott valamit
arról, hogy rossz a gyomra, Jeremy pedig tanulmányozni akarta az ébredező erdő
világát. Csak én és Mitch maradtunk ülve. Luke és Freya egymással szemben
álltak. Végül a srác nyerte, vagy éppen adta fel a némán vívott csatát.
‒
Megyek, összeszedem a cuccokat – közölte, és kifelé indult. Mitch azonnal
felpattant.
‒
Segíthetek?
Luke
habozva bámult rá, majd legyintett.
‒
Gyere csak.
Mitch
felállt, és kinyújtotta a tenyerét, hogy engem is felsegítsen. Engedelmesen
megragadtam a kezét, és már felegyenesedtem, mikor Freya közbe szólt.
‒
Nem iszod meg a kávédat?
Lepillantottam
érintetlen bögrémre. A torkom megmagyarázhatatlan oknál fogva összeszorult.
Félve ránéztem Mitch-re, aki megszorította az ujjaim, aztán nagy meglepetésemre
elengedett.
‒
Ha akarsz, maradhatsz – mondta nagylelkűen. – Úgyis idő gondolom, míg
összekészülünk. – Szóban megadta az engedélyt, ám a tekintete azt üzente: Vigyázz, mit mondasz! Tisztában volt
vele, hova vezethet, ha két lány kettesben kávézgat; kényes témák kerülhetnek
elő. Ezt én is tudtam, így kissé megrémültem a helyzettől.
A
pillantásom ide-oda ugrált Freya és Mitch között; a lány tekintetében ott
rejlett a kihívás. Ekkor eszembe jutott az ébredés pillanatában született
elhatározásom, miszerint meg akarom
mutatni. Ennél kedvezőbb alkalmat nem is találhattam volna rá.
‒
Oké, maradok – egyeztem bele. Lábujjhegyre álltam, és nyomtam egy szemérmes
puszit Mitch arcára. Válaszul durván végigsimított a hátamon, aztán ott hagyott
minket.
Freyával
pár másodpercig egymásra meredtünk, majd hátat fordított nekem, és a
konyhaszekrényben kezdett kutakodni. Visszaereszkedtem a székbe, s jobb híján
belekortyoltam a kávémba.
‒
Áh, ezt kerestem! – sóhajtott fel egy pillanattal később Freya. Mikor
megfordult egy üveg vodkát tartott a kezében. Büszkén meglóbálta felém, aztán
időt sem hagyva a tiltakozásra, lecsavarta a kupakot, és egy jó adagot
löttyintett a bögrémbe az italból. – Így. Most majd szabadabban beszélhetünk. –
Töltött magának is, és elhelyezkedett velem szemben az asztalnál. – Tegnap nem
sikerült valami barátságosra az üdvözlés – kezdte, s közben a karkötőjével
babrált. Gyerekes, szivárványszínű darab volt, olyan, amilyet óvódás korában
ajándékoz az ember örök barátsága jeléül a csoporttársának. Több helyen
foszlott belőle a cérna, és kevéssé illett Freya vagány, nőies külsejéhez. Dús,
sötétbarna haja félig eltakarta előlem az arcát, amint előrehajolt. – Figyelj,
azt szeretném, ha jóban lennénk, amíg itt vagytok. A legtöbb helyen nem
kötelező bájologni a személyzettel és a többi vendéggel, de itt a nyíltság és a
jó hangulat sokkal többet ér, mint az a rongyos dollárköteg, amit a férjed
fizetni fog nekem.
Kis
híján elakadt a lélegzetem. Ez a lány… annyira arcátlan volt! Ökölbe
szorítottam a kezem az asztalon. Freya észrevette, és elnevette magát.
‒
Jó, most megint rosszul kezdtem. Lényeg, hogy mi egy család vagyunk.
Előbb-utóbb te is rájössz, hogy ez mit jelent.
Fenyegetve
éreztem magam a tekintetétől. Bár szívélyesen mosolygott, megint azt éreztem,
hogy keresztüllát rajtam. Ő nem tudhatta, de már értettem, mit akar nekem
mondani: itt nincsenek titkok. Mitch mi a fenének hozott ide?! Lehunytam a
szemem, és megpróbáltam lazítani a testtartásomon, hogy nyugodtabbnak tűnjek.
Remegő kézzel felemeltem a bögrét, és belekortyoltam a megbolondított kávéba.
Elképesztő volt az aromája: a vodka enyhén égette a torkomat. Később majd
rosszul leszek. Freya vigyorgott.
‒
Szóval, hogy hívnak?
Épp
csak egy pillanatra ütköztem meg a kérdésen: vajon ha elárulom a nevem, ő lesz
a következő, aki uralkodik rajtam?
‒
Olivia vagyok – leheltem.
Freya
szeme felragyogott.
‒
Szép név. Nem annyira szokványos.
‒
A tiéd sem – csúszott ki a számon.
‒
Valóban nem – nyugtázta Freya. – Mióta vagytok házasok?
A
kérdés nem ért meglepetésként, de megzavart a hirtelen témaváltás, és
ösztönösen azonnal rávágtam:
‒
Két éve.
‒
Oh. Szereted?
‒
Ne haragudj, de ehhez semmi közöd.
Farkasszemet néztünk. A
szívem vadul kalapált. Miért nem tudtam egyszerűen azt mondani, hogy szeretem?
Na persze, képtelen voltam rá. Freya ajkán mosoly bujkált.
‒
Na és honnan jöttetek?
‒
Los Angelesből.
‒
Aha. Már értem, miért nem tudtok semmit a túrázásról. Azért jöttetek, hogy
kicsit elbújjatok a világ elől?
‒
Igen. Nyugalmat szerettünk volna – beszéd közben idegesen forgattam a
jegyűrűmet. – Mitch keményen dolgozik. Mindkettőnkre ráfér a csend, és a
pihenés.
‒
Nyilván – Freya magához vette az italát, hátradőlt a széken, és köszöntésre
emelte a bögréjét. – Még egyszer: üdv a Fearlessben!
‒
Köszönöm – motyogtam. Rövid csend állt be. Az udvariasság megkövetelte, hogy
szóljak valamit, így feltettem az első kérdést, ami az eszembe jutott: - A
panzió a kutyádról kapta a nevét?
Freyát
láthatóan örömmel töltötte el a kérdés.
‒
Ühüm. Mindketten a gyermekeim. De Fearless előbb volt, mint a panzió. Mikor
megépítettem ezt a helyet, a névadásnál muszáj volt figyelembe vennem, hogy mik
az elsődleges szempontjaim: azt szerettem volna, ha a vendégeim biztonságban
tudják magukat nálam. Ha amíg itt vannak, nem ijednek meg semmitől. A Fearless
egyfajta menedék. Ház az erdőben.
‒
Te egyedül hoztad létre?
‒
Nem, volt egy társam. Most Luke az.
‒
Értem. Jól kijöttök egymással?
‒
Általában – vont vállat Freya. Ismét szünet következett. Úgy tűnt, Freya rám
vár, nem kívánja erőltetni a beszélgetést. Fogva tartotta a pillantásomat,
mutatóujja a bögre száján körözött.
‒
Azt hiszem, megyek, és megnézem, mit csinál a férjem – közöltem, és felálltam a
székből.
Freya
is azonnal felegyenesedett, s kinyújtotta felém a kezét. Beletelt egy
pillanatba, mire rájöttem, hogy csak a csészémet akarja elvenni. Hirtelen
megint melegem lett, arcomon kiütköztek a szégyenfoltok, miközben átadtam neki
a porcelánt.
‒
Köszönöm a kávét – mondtam udvariasan, próbálva menteni a számomra kínos helyzetet.
Freya
biztatóan mosolygott.
‒
Köszönöm a beszélgetést. – Azzal hátat fordított, és lehajolt, hogy bepakoljon
a mosogatógépbe. Farmernadrágja a mozdulat közben lecsúszott a derekán, s egy
tetoválás körvonalait véltem felfedezni a bőrén. Kíváncsian bámultam, de nem
sikerült rájönnöm, milyen mintát ábrázol, mert ekkor Freya hátranézett a válla
fölött, és én azonnal elkaptam a pillantásom. – Megmutassam, merre van a
raktár?
Megint beletelt egy kis
időbe, mire sikerült felfognom, mire vonatkozik a kérdés.
‒
Öhm, szerintem elég, ha elmondod. Látom, sok a dolgod a konyhával.
‒
Áh, a gép elvégzi helyettem a nagyját. És úgyis ki kell mennem fát vágni.
Elámultam.
Önkéntelenül még egyszer végigmértem Freyát. Kevésbé volt törékeny alkat, mint
én, de ő is aprócska volt, teste első pillantásra vékonynak, kidolgozatlannak
tűnt. Ám ahogy alaposabban szemügyre vettem, észrevettem az izmokat a karján.
Hasa is laposan feszült a szürke trikó alatt; erős combját kiemelte a tapadós
farmernadrág. Bizonyára tökéletesen alkalmas rá, hogy elvégezze a ház körüli
teendőket.
‒
Gyere, menjünk – javasolta, s elindult kifelé a konyhából. Követtem őt az
előcsarnokba. Mikor láttam, hogy egyenesen a szabadba vezető ajtóhoz megy,
megtorpantam.
‒
Elég hideg van, odakint, nem?
Freya
is megállt, és elgondolkodva hátranézett.
‒
Igaz is; hozok neked egy dzsekit. Az én szobám közelebb van. – Mielőtt még
magyarázkodni kezdhettem volna, fürgén a lépcső felé vette az irányt. Már a
felénél járt, mikor megszólalt a telefon. Bosszús sóhaj hagyta el a száját.
Visszarohant, és felkapta a vevőpultról a kagylót. – Fearless panzió, miben
segíthetek? – A vonal túlsó végén valószínűleg egy hivatalos személy
jelentkezett, mert Freya hirtelen komolyabb hangnemre váltott. Magamtól is
kitaláltam, hogy ez hosszabb beszélgetés lesz, s kihasználva az alkalmat,
egyedül indultam Mitch keresésére.
A
szabadban egyből éreztem, hogy igazam volt: a hideg levegő majdnem
visszakergetett a házba. Nem mondhatnám, hogy fagyott odakint, de még nem
sikerült hozzászoknom a coloradói hőmérséklethez. Hiába viseltem vastag, kötött
pulóvert, a testem reszketett. Tanácstalanul néztem körbe a küszöbről, hogy
merre lehet a raktár. Mivel nem láttam melléképületet, ezért a hallásomra
hagyatkoztam: fülelni kezdtem, hátha meghallom Mitch, vagy Luke hangját. A
környék azonban tökéletesen csendes volt, még a madarak sem csiripeltek. Minden
olyan… nyugodtnak tűnt. Furcsának hatott a városi zajok után. Egy pillanatra
rám telepedett a magány; úgy éreztem, mintha egyedül lennék a világban. Ám aztán
rájöttem, hogy ez lehet a szabadság is. Jobb volt, mint odahaza az erkélyen
állni. Itt valóban közel lehettem a természethez. Még ha eleinte félelmetesnek
is találtam a helyzetet, kedvem támadt felfedezni a környezetemet. Határozott
léptekkel elindultam a fák felé. Nem akartam mélyre hatolni az erdőben, csak
egy kicsit… egy kicsit elvonulni.
Alig
pár lépést tettem a sűrűbe, amikor meghallottam a neszezést. Azonnal
megtorpantam, és ismét kinyitottam a fülem, csak ezúttal nem emberi hangokra
voltam kíváncsi. A nesz az egyik közeli bokorból érkezett. Odakaptam a
tekintetem, s feszülten lestem a táncoló ágakat. A levelek közül hamarosan
felbukkant egy apró, fekete madár, és gombszemeivel egyenesen rám bámult.
Elmosolyodtam.
‒
Tehát mégis vagytok; csak a hangotokat nem hallani.
Fogalmam sincs, milyen
fajtájú madár lehetett, de határozottan nem énekes. Vetett még rám egy gyanakvó
pillantást, majd fürgén elugrált. Maradtam, ahol voltam; behunytam a szememet,
s mélyet szippantottam a tiszta, erdei levegőből. Nem is olyan rossz ez a hely
– gondoltam. Ha az embert nem fenyegeti a férje, egész kellemes. Csábított a
további felfedezések lehetősége, azonban tudtam, hogy most már vissza kell
mennem hozzá. Megfordultam hát, és nagy recsegés-ropogás közepette kitörtem a fák
közül. Épp szemben találtam magam a meglepett Freyával. Egy kifakult
farmerdzsekit szorongatott a kezében.
‒
Épp csak pár percig telefonáltam, de te máris vadkalandra indultál? ‒ Egészen
úgy hangzott, mintha felelősnek érezné magát értem. Tanácstalanul zsebre dugtam
a kezem. Persze egyből félreértelmezte a mozdulatot. ‒ Tessék ‒ lökte oda nekem
a kabátot. Bosszúsan átvettem tőle.
‒
Csak egy madarat néztem.
‒
Áh, már értem. ‒ Derűsen figyelte, amint magamra cibálom a dzsekit. ‒ Szerintem
egy a méretünk.
Igaza
volt: a ruhadarab először szűknek tűnt, de csupán a vastag pulóver miatt.
Egyébként illeszkedett a vállamra, és az ujja is épp a csuklóm fölé ért.
‒
Nagyon köszönöm ‒ motyogtam.
‒
Nincs mit ‒ ezzel minden további nélkül elindult a ház oldala mentén. Habozás
nélkül követtem.
Elhaladtunk
egy farakás, és egy fatuskó mellett, melybe baltát állítottak. Összehúzott
szemmel méregettem. Elképzeltem Freyát, amint nagy erővel lesújt a fejszével. A
hideg ellenére izzadtság cseppek gyöngyöztek homlokán, sőt a dekoltázsa is
csillogott. Arcán vad, diadalmas mosoly ült, miközben újra és újra lecsapott. Elborzadtam
a saját gondolataimtól.
A raktár egészen hátul
volt, az épület mögött. Mielőtt elértük, majdnem orra buktam Jeremy
hálózsákjában (a fiatal biológus szerencsére nem feküdt benne). Ahogy egyre
közelebb értünk a kis fatákolmányhoz, már hallottam a fiúk hangját. Mitch épp
kérdezett valamit, Luke pedig tudományos hangon magyarázott. Felsóhajtottam.
‒
Nos, itt volnánk ‒ szólt Freya. ‒ Megyek is, vár a munka.
Figyeltem, ahogyan
elsétál, aztán beléptem a raktár ajtaján, és átöleltem a férjem derekát,
ahogyan illik. Öt perc múlva minden készen állt a túrához.
A kirándulás első
megállóhelye a közelben lévő kisváros benzinkútja volt. Bár a felszerelésünk
megvolt, gondoskodni kellett az élelmiszer ellátmányunkról is. Luke rábízta a
vásárlást Mitch‒re, miután látta, hogy férjem mennyire lelkesen szeretné
elvállalni a feladatot. A kezébe nyomott egy hosszú listát, aztán hátradőlve
várakozott velem a furgonban.
‒
Szerinted képes teljesíteni a küldetést? ‒ kérdezte vigyorogva.
Savanyúan
vállat vontam. Luke vidáman felvonta a szemöldökét.
‒
Nem azért, de a férjed elég tájékozatlannak tűnik nekem. Igaz, kénytelen vagyok
elismerni, hogy gyorsan tanul. Jó ügyvéd?
‒
Áh, szóval beszéld neked a munkájáról ‒ nyögtem. ‒ Más témája nincs is. Mindig
csak a karrierjével tud kérkedni. ‒ Tessék, már megint. Már megint ócsárolom
őt!
Luke
észrevette, hogy zavarba jöttem saját elszólásomtól, mert hangosan felnevetett.
‒
Nyugi, nem árulom el senkinek, hogy szidtad előttem. A legjobb házasságot is az
egymás iránti gyűlölet tartja össze.
Ezen
egy pillanatra elgondolkoztam. Gyűlölöm Mitch‒et? Nem, inkább rettegem! Vajon
ez is normális egy házasságban? Kötve hittem.
Luke
épp mondott volna még valamit, mikor észrevettük Mitch közeledtét. Hatalmas
papírzacskót ölelt a mellkasához. Luke kinyitotta az ajtót, és átvette tőle a
csomagot a listával együtt.
‒
Úgy nézem, minden megvan ‒ motyogta, szemügyre véve a zacskó tartalmát. ‒ Jó,
akkor kezdjünk lassan átpakolni. ‒ Hátranyúlt a válla felett, és előhúzott két
hátizsákot. Az egyiket átnyújtotta Mitch‒nek, a másikat pedig nekem adta. ‒
Osszátok kétfelé a cuccot, úgy, hogy nagyjából mindkét hátizsák egyenlő súlyú
legyen. Nem akarjuk, hogy valamelyikünk megszakadjon, igaz?
Nem
akartuk. Gyorsan elintéztük a pakolást, aztán Luke a közelben magasodó hegy
lábához hajtott velünk.
‒
Elsőnek nem megyünk messzire ‒ magyarázta. ‒ Ne vegyétek sértésnek, de
gyakorlatlanok vagytok, hamar kimerülnétek. Másrészt pedig, benne vagyunk az
őszben, és korán sötétedik. Még alkonyat előtt vissza kell érnünk.
Egyikünk
sem vitatkozott vele, teljes mértékben rábíztunk magunkat a tanácsaira, az
irányítása alá tartoztunk. Még Mitch is hajlandó volt engedelmességet
tanúsítani, holott megszokta, hogy mindenben, és mindenkinek ő parancsol. Ebben
a helyzetben azonban tehetetlen volt; nem rendelkezett előismeretekkel a
témában, így inkább csendben maradt, hacsak a kérdéseit nem vesszük. Olyan
őszinte érdeklődéssel fordult Luke felé, mintha tényleg tanulni szeretne tőle.
Mielőtt
nekivágtunk volna a hegyi ösvénynek, Luke még elmondott néhány alapvető dolgot:
arra kért minket, hogy mindig figyeljünk a másikra. Ha látjuk a társunkon, hogy
fárad, álljunk meg, és itassunk vele vizet, akkor is, ha ő maga úgy érzi, nem
szomjas. Mindig libasorban haladjunk, és ha az út lejt, tartsunk egymástól
megfelelő távolságot. A sziklás részeken óvatosan haladjunk, lehetőleg
ügyeljünk a lábunk elé. Ha elveszítjük az egyensúlyunkat, olyan felületet
keressünk, amiben biztonsággal megkapaszkodhatunk: ez lehetőleg ne a társunk
legyen, és ne is egy vékony ág, amely könnyen letörik. Ezt a részt kevéssé
értettem, hisz az ember, ha megbotlik, önkéntelenül a legközelebbi biztosnak
tűnő pont után kap, és nem gondolkozik túl sokat. Ennek ellenére úgy tettem,
mint aki mindent pontosan felfogott.
‒
Rendicsek. Na, ennyi lenne ‒ zárta le a rögtönzött kiselőadást Luke, és vállára
kanyarította az egyik táskát. Nagy meglepetésemre a másikat nekem szánta. ‒
Oké, én megyek elől. Olivia, te követsz engem, és Mitch, te vagy a sereghajtó.
Férjem ezen fennakadt
kissé, de Luke közölte vele, hogy hölgyeket sosem hagyunk hátra. Magamban jót
mosolyogtam.
Erdei
ösvényen indultunk el, mely tett egy kört a hegyen. Eleinte könnyedén
haladtunk, bár az út végig felfelé vezetett. Az első fél óra után Luke pihenőt
rendelt el. Nem éreztem fáradtnak magam, igaz, gyorsan szedtem a levegőt, de
még simán bírtam volna a tempót. Meglepődtem magamon, hisz otthon nem igen volt
részem testmozgásban, leszámítva a heti egy‒két órát a futópadon. Mitch fizette
a fitneszbérletemet, egyértelművé téve ezzel, hogy azt szeretné, ha még sokáig
megőrizném az alakomat. Nem sok értelmét láttam a dolognak, hisz ismertem a
saját testemet, tudtam, hogy kevés az esély rá, hogy súlyosan elhízzak (nem
hiúságból, egyszerűen jó genetikai adottságokkal rendelkeztem). Éppen ezért
alig használtam ki a tagságomat, csak olyankor mentem le használni a gépeket,
mikor éreztem, hogy máskülönben szétrobbannék az elfojtott indulatoktól. Futás
közben kitisztultak a gondolataim, és némiképp lenyugodtam. Néha a parton is
futottam pár kilométert, bár ritkán mertem megtenni, mivel tudtam, Mitch
mennyire féltékeny. Nem engedélyezte a szabadtéri sportot, mert attól félt,
összeismerkedhetek valakivel, aki kevésbé goromba és zsarnok, mint ő. Tisztában
voltam vele, hogy figyeltet, és egy magánnyomozót elég komoly feladat lerázni.
Csak olyankor volt szerencsém, mikor a kövérebbet küldte utánam. Közhely Donnie
elég hamar kifogyott a szuszból, és a tengerparton kevés hasznát vette a Cadillacnek.
Lehúzódtunk az
ösvényről, és ittunk pár korty vizet. Mitch mellettem állt; ahogy végignéztem
rajta, el kellett ismernem, hogy ő is jó formában van. Hétvégenként nálam jóval
több időt töltött az edzőteremben. Egy kis séta hegynek felfelé, úgy tűnik, meg
sem kottyant neki.
A
következő félóránkénti pihenőnél neki is megakadt rajtam a szeme, és mintha
csak korábbi gondolataimat idézte volna, megkérdezte:
‒
Hogy bírod, drágám?
Ahelyett,
hogy büszkén felszegtem volna az állam, lesütöttem a szemem, hogy ne lássa
benne a dühös szikrákat.
‒
Jól.
A
következő mozdulatával meglepett: lehajolt, és megtapogatta a lábszáramat.
‒
Hm ‒ dünnyögte, ujjaival felfelé haladva a combomig. Szokás szerint
megdermedtem. A szemem sarkából rémülten Luke‒ra pillantottam, ám a fiú
közönyös arcot vágott. Szerencsére a teszt ezúttal csak pár pillanatig tartott.
‒ Jók a virgácsaid ‒ közölte Mitch, és vidáman rácsapott a fenekemre. ‒
Szerencsés fickó vagyok! Szerinted is, Luke?
A
srác erre úgy tett, mintha eddig nem is figyelt volna; tartózkodó mosollyal
fordult Mitch felé.
‒
Aha. Nagyon‒nagyon szerencsés ‒ nekem is jutott a mosolyból, aztán Luke már
előrefele nézett. ‒ Mehetünk tovább?
‒
Naná! ‒ felelte lelkesen Mitch, és miközben elment mellettem, kikapta a
kezemből a hátizsákot. ‒ Hadd vigyem egy kicsit én ‒ azzal elém vágott.
Luke
kissé fennakadt.
‒
Öh, haver, nem felejtettél el valamit? A sorrend…
Mitch
hátrapillantott rám, és gúnyos, affektáló hangon megkérdezte:
‒
Ugye nem baj, ha egy darabig hátul kell menned, szívem? Szeretnénk egy kicsit
beszélgetni.
Nem
tudtam, mit válaszoljak. Ránéztem Luke-ra, aki próbált udvariasan, de szigorúan
fellépni Mitch-csel szemben.
‒
Beszélgetni később is lesz időnk. Most tartsuk magunkat a túrához. Hiszen ezért
jöttünk, nem?
Mitch
elvörösödött.
‒
De, persze. ‒ Megtorpant, és széles karmozdulattal jelezte, hogy menjek előre.
Leszegett
fejjel megkerültem, és követtem Luke-ot tovább az ösvényen. A hátamban éreztem
Mitch dühös, gyilkos tekintetét, miközben már egy nehezebb, sziklás terepen
vonultunk. Jobb oldalról csodás kilátás nyílt a hegyekre. Összeszedtem a
bátorságom, és elkértem a hátizsákból Mitch-től a fényképezőgépemet.
‒
Szeretsz fotózni? ‒ kérdezte kíváncsian Luke.
‒
Ó, igen ‒ feleltem.
‒
Egyszer akartam neki nyitni egy műtermet ‒ kotyogott közbe Mitch. ‒ De
visszautasította az ajánlatomat. Pedig tényleg ügyes ‒ ismerte el, leginkább
Luke kedvéért.
Valójában
Mitch csak egy-egy másodpercet szentelt a fotóimnak. Mielőtt megismerkedtünk,
még sokkal többet foglalkoztam fényképezéssel; volt egy bridge gépem, és azzal
jártam a természetet. Szerettem a tájfotózást, s még annál is jobban a
portrékat. Általában a családomról, vagy a barátaimról készítettem
arcfelvételeket, iskolai-ünnepi rendezvénykor, és persze a saját magunk
örömére. Apa támogatott, és még a halála előtt lepett meg egy komolyabb
fényképezőgéppel. Fotótanfolyamra is be akart íratni, csak sajnos erre már nem
került sor; Anya nem értett egyet az ambícióimmal, mélyen megvetette a
független, erős nőket, akiknek van karrierjük: ő unalmas, de jólétben töltött
házaséletet képzelt el számomra egy sikeres férfi oldalán. Így hát úgymond,
kihasználta apám halálát, és hozzákényszerített Mitch-hez. A férfihoz, aki
tudtam, csak azért akar nekem műhelyet nyitni, hogy aztán azt is elvegye tőlem,
ezért inkább nem kértem a tünékeny álomból. Különben is, rég elszállt minden
ihletem. Legalábbis mostanáig azt hittem.
‒
Odaadod még egy kis időre a gépet? ‒ kérdeztem Luke-ot, és rávillantottam egy
halvány mosolyt. Szó nélkül a kezembe nyomta a Nikont. A következő pillanatban
meglepetten pislogott, mikor felé irányítottam az objektívet. ‒ Nézz el a
hegyek felé ‒ kértem. ‒ Légy természetes.
Luke
hanyagul vállat vont, és sikertelenül igyekezett elfojtani mosolyát.
Megpöccintette a napszemüvegét, s a fény felé fordította arcát. Lelkesen
kattintgatni kezdtem. Mitch csípőre tett kézzel figyelte ténykedésemet.
‒
Engem nem is akarsz megörökíteni? ‒ kérdezte félig viccesen. Azonnal
leeresztettem a gépet. Mitch diadalmasan vigyorgott, és odalépett Luke mellé. ‒
Mit szólnátok egy közös képhez? ‒ Elsősorban Luke-nak szólt a kérdés.
A
fiú megint csak a vállát vonogatta.
‒
Oké. Ha ragaszkodsz hozzá…
Bizonytalanul
feltartottam a gépet. Megnyaltam az ajkam, és ráközelítettem a két férfi
arcára. A fényképezőgép „szemén” keresztül mindig is tisztábban láttam; a
tegnapi hasonlóság, amit felfedeztem férjem és fiatal túravezetőnk között, most
még feltűnőbb volt: úgy festettek, mintha testvérek lennének. Mitch hajszíne
egy árnyalattal sötétebb volt, de ugyanolyan dús, és borzas, mint Lukeé; a
szájuk körüli gödröcskék is egyforma hangsúlyt kaptak, annyi, hogy Mitch
mosolya sokkal keményebb volt, az arca pedig valamivel barnább, és a sok
kozmetikai kezelés ellenére ráncosabb. De ezek csak a természetes különbségek
idős, és fiatal között. Egyébként simán vállon veregethették volna egymást a
tükör előtt.
Haboztam
lenyomni az exponáló gombot; csak bámultam rájuk.
‒
Egy pillanat ‒ motyogtam, és úgy tettem, mintha hirtelen eszembe jutott volna,
hogy nem állítottam be valamit. Elkezdtem a Nikonnal babrálni, és közben egyre
hátráltam, hogy távolabb kerüljek tőlük. Nem érzékeltem, hogy a szakadék széle
csupán néhány méterre van mögöttem. Luke rám kiáltott, hogy álljak meg, ám
akkor már késő volt: a csizmám sarka megcsúszott egy ágon, és egyensúlyomat
vesztve hátrazuhantam.
A
következő, amire emlékszem, hogy két rémült arc bámul le rám, olyan egy méter
magasságból. Nem estem nagyot, a sziklapárkány felfogta a testemet, mégis fájt
minden porcikám, és egy pillanatra valószínűleg elvesztettem az
eszméletemet. Moccanni sem mertem.
‒
Ne mozdulj! ‒ kérte Luke, mire erőtlen nevetés hagyta el az ajkamat. A
következő ösztönös ostobaság a „Jól vagy?”‒ című kérdés lett volna, ám ez nem
hangzott el. Helyette Luke lemászott hozzám, és leguggolt mellém, míg Mitch
némileg sápadtan, és kíváncsian figyelte a jelenetet a magasból.
‒
Csak szép lassan ‒ tanácsolta Luke. ‒ Nem kell kapkodnunk. Tudod mozgatni az
ujjaidat? Nem fáj a hátad?
Attól
félt, amitől én is. Lassan megbillegtettem a mutatóujjamat, aztán a többit
utána, végül marokra fogtam egy követ. Utána következtek a lábujjaim. Minden
működött, kivéve… Felszisszentem.
‒
Aú! Rendben vagyok, csak a lábam… ‒ Ahogy megmozdítottam, iszonyatos fájdalom
nyilallt bele a bal bokámba.
‒
Biztosan csak kibicsaklott. Esetleg ínszalaghúzódás ‒ tippelgetett Luke,
anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a sérülésemre. ‒ A fejed jól van?
Kicsit
megemeltem a nyakam, és hátranyúltam a tarkómhoz. Nem vérzett.
‒
Jól.
‒
Oké. Próbálj felülni. Lassan.
Óvatosan
felegyenesedtem; kicsit szédültem ugyan, de úgy éreztem, egyben vagyok, kivéve
a lábamat. Luke végre hajlandó volt szemügyre venni a szerencsétlenül járt
végtagot. Lehúzta a csizmámat ‒ azt hittem, hogy belehalok a fájdalomba ‒,
aztán hümmögve megvizsgálta a bokámat.
‒
Kibicsaklott ‒ erősítette meg.
Megkönnyebbülten
kifújtam a visszatartott levegőt; akkor ez nem akkora nagy baj. Igaz? Felnéztem
Mitch-re, aki ingerülten harapdálta az ajkát, amiért a figyelem rám terelődött.
Utálta, ha valakit a gyengesége miatt tüntetnek ki, nem bírta elviselni, ha
valaki ápolásra szorult.
‒
Sajnálom ‒ suttogtam a szemébe nézve.
Mitch
elfordította a fejét, majd káromkodott egyet, és nagy megdöbbenésemre lemászott
hozzánk.
‒
Segítek felvinni ‒ mondta.
Luke
nemet intett.
‒
Többet segítesz, ha fent maradsz. Úgy át tudod venni tőlem.
Mitch
egy pillanatig habozott, mielőtt biccentett.
‒
Jó, de vigyázz rá! ‒ Visszakapaszkodott a hegyoldalon, Luke pedig elkapta a
derekamat, és feltolt a peremig; Mitch átkarolta a testemet, s felhúzott maga
mellé. Mikor már biztonságban voltam, sem engedett el, úgy dédelgetett a
karjaiban, mint valami kincset. Remekül értett a megtévesztéshez: Luke azt
látta, hogy örül nekem, amiért megmenekültem, csak én éreztem, milyen erős a
szorítása; szó sem volt féltésről, ezzel büntetett a szerencsétlenségemért.
‒
Hogy fogjuk lecipelni innen? ‒ kérdezte.
Luke
már az elsősegélyes ládában kotorászott.
‒
Most egy darabig nem léphet rá a lábára. Majd felváltva támogatjuk. Egy
kibicsaklott boka miatt nem csődíthetjük ide a hegyi mentőket. ‒ Kivett egy
köteg gézt a dobozból, levágott belőle egy csíkot, és megnedvesítette az
ivóvízzel, majd óvatosan az ölébe vette a lábamat. A bokám köré tekerte a gézt,
s közben megnyugtatóan duruzsolt. ‒ Örülök, hogy nem esett nagyobb bajod!
Veszélyes ez a terep, mint mondtam. Szerencsére pár nap alatt rendbe jössz.
‒
Az a szerencse, hogy itt vagy velünk, Luke! ‒ szólt közbe Mitch.
Luke
türelmetlenül felsandított rá.
‒
Nem az én jelenlétemen múlt, hogy nem történt komolyabb baj. Így, ni. Ez majd
kissé hűti a fájdalmadat ‒ tette hozzá, nekem címezve. Alig mertem
felmosolyogni rá. Úgy szorongattam a fényképezőgépet, mint kisgyermek a plüss
maciját. Még zuhanás közben is fogtam. Luke követte a pillantásomat, és
elnevette magát. ‒ Mit meg nem tesz az ember egy jó fotóért! ‒ Erőtlenül
kuncogtam. Luke ugyan mosolygott, ám kezdtek elmélyülni a ráncok a homlokán. ‒
Tudom, hogy most egy kisebbfajta sokkélmény ért, de el kéne indulnunk. Lassan
tudunk majd csak haladni, s félek, hogy lemegy a nap.
‒
Én… felőlem mehetünk ‒ leheltem, mire Mitch mocorogni kezdett mögöttem.
‒
Na, gyere, bébi! ‒ mondta, s ügyesen átvetette a karomat a vállán. Az ő karja
satuként fogta körbe a derekamat.
‒
Mitch, nagyon kell ügyelned, hogy hová lépsz ‒ figyelmeztette Luke, miközben
összeszedte a csomagjainkat.
‒
Nyugi, vigyázok a feleségemre ‒ morogta Mitch, és elindult velem lefelé az
ösvényen.
Fél
lábon sántikáltam, s mindvégig rettenetesen bénának éreztem magam. Csak abban
bíztam, hogy Mitch ezúttal sem fog kímélni, és hamar leérünk a hegyről, mielőtt
végighányom az utat.
Szupi, hogy ilyen hosszú lett. :) Legalább volt mit olvasni. "gombszemeivel egyenesen rám bámult." - ehelyett mondjuk én inkább "engem bámult"-ot írnék. :) Amúgy tetszett és várom a kövi részt :)
VálaszTörlésEgy kérdés: ezt most írod, vagy már megvan, csak így részenként teszed fel?
Másik: úgy írsz, hogy előre tudod, mi lesz a vége, vázlatosan ismered a történetet, vagy teljesen spontán írod, ami jön, úgy hogy még te is meglepődsz egy-egy fordulaton? Melyik jön be neked jobban?
Ja, meg volt még valahol: "kötve hitte". Ezt nem igazán szoktuk múlt időben használni szerintem. Nekem olyan idegenül hat és nem érezném egyébként zavarónak, ha jelenbe raknád.
Igen, ez most jó hosszú lett :) kész van már egyébként a teljes regény, de nem akarom egyszerre fel tenni az egészet, illetve az is lehet, hogy csak a felét fogom. Gondolkozom, hogy esetleg majd meg keresek vele egy kiadót, vagy ilyesmi. De mindez függ a fogadtatastol, ezért is olyan fontosak a vélemények. :) általában azért meg van a fejemben, mi fog történni az adott részben, de elő fordul, hogy a cselekmény aztán kicsit más irányt vesz. Köszönöm az újabb észre veteleket, jegyzem magamnak. :)
VálaszTörlésMost találtam meg egyébként azt a bejegyzést, ami pont erről szól... :D Jobb később, mint soha.
TörlésCsak most esett le milyen mazochista vagyok, amiért ilyen darabokban megosztott regényeket keresek... :D A kiadókkal azért óvatosan. Nem olyan egyszerű dolog bekerülni a könyvpiacra és hajlamosak kihasználni a lelkesedésed, hogy végre könyved jelenhet meg... a másik része meg, hogy az elutasítások azért letörik az embert és elég szubjektív, hogy ki mit tart jónak bizonyos szint fölött.
Mindenesetre azt mondják, hogy az első mondat, első bekezdés, első fejezet a legfontosabb, hisz akkor dönti el az olvasó, hogy tovább olvassa-e. Az is fontos, hogy a főszereplővel indítsd a regényt. Ez nálad mind megvan. Úgyhogy a kezdet jó, a végét vagy legalábbis a további fejezeteket meg türelmetlenül várom. :)
Igen, igen, tudom, hogy nagyon nem egyszerű :) volt már részem korábbi irasommal el utasitasban is, illetve volt, hogy horribilis összeget akart tőlem kérni egy kiadó. Éppen ezért az is lehet, hogy végül a magán kiadást választom, ha tudom, hogy van igény a könyvre. Vagy, esetleg valamilyen pályázat által. :)
Törlés